Az Átkerüléskor a Kárpát-medence arra alkalmas területének szinte száz százalékát erdők borították, csak a tartósan vízzel borított területek és a hegyvidékek magasabb részei jelentettek kivételt, illetve az elhanyagolható területet lefedő emberi irtások. Az emberi tevékenységtől szinte teljesen érintetlen, összefüggő őserdők sok átkerültben azt a téves képzetet keltették, hogy (az ő életükben) gyakorlatilag kimeríthetetlen erőforrást jelentenek az erdőségek, de igen hamar bebizonyosodott, hogy (nem utolsósorban az Átkerülés előtti történelemből okulva) szükséges az ómagyar fennhatóság alá kerülő erdők hasznosításának szabályozása.
Az erdőgazdálkodás története[]
Az Átkerülést követő években gyakorlatilag rablógazdálkodás folyt, amit a kialakult szükséghelyzet indokolttá is tett, mert a legkönnyebben és legnagyobb mennyiségben hozzáférhető tüzelőanyag a fa volt, ráadásul az Átkerült területekkel határos erdőségeket nem védték a korábbi szabályozás alapján valamennyire működő erdészetek. (De a belső erdők is súlyos károkat szenvedtek.) Mindez annak ellenére történt, hogy a központilag szervezett fakitermeléseket erdészeti szakemberek koordinálták, mégsem sikerült minden helyen olyan kitermelést végezni, ami megkönnyítette volna a későbbi újratelepítést. A közeli, ókori erdők kitermelését viszont gyakorlatilag csak a biztonsági helyzet hátráltatta valamennyire. Az ökológiai károkozás ellen többen is felemelték a szavukat, de az Ideiglenes Nemzetgyűlés csak az első szénbányák megnyitása után hozott rendeletet az Átkerült területeken lévő és a szomszédos erdők védelmében, szabályozva a fakitermelést és egyéb irányú hasznosításukat. Ugyanekkor kialakítottak egy szakértői csoportot is, aminek a teljes Kárpát-medencére vonatkozó erdőgazdálkodási stratégia kidolgozása lett a feladata.
A magterületen pár év alatt normalizálódott a helyzet, az újonnan birtokba vett területek erdőirtásait is a formálódó stratégiának megfelelő módon végezték, mind az állami-, mind a közösségi- vagy magántulajdonba került erdők a központi szabályozás adta keretek közé kerültek. Egyes területekre lebontva ajánlásokat adtak ki a kiirtható és kiirtandó erdőterületek nagyságára, az így kitermelt faanyagot pedig igyekeztek hasznosítani, bár sokszor olyan nagy mennyiség keletkezett a nagy területi igényű mezőgazdasági irtások miatt, hogy a faanyag egy részét a helyszínen elégették. (A szállítás nem mindig volt megoldható.)
A távolabbi területeken sokáig a rablógazdálkodás volt a jellemző, a törzsi és egyéb anti területi jogokat a ómagyarok nem mindig ismerték el (bár később beépült az emancipációs eljárásrendbe), így a "senki erdejének" számító őserdőket a helyszínen felmerült igények szerint hasznosították, általában tüzelőanyagnak (akár áttételesen is, faszénégető-telepek formájában). A Duna felső szakaszán kitermelt faanyagot leúsztatva az Átkerült területeken értékesítették, főként épületfának. A külső területeken végzett tevékenység nem okozott jelentős károkat az ott aktív ómagyarok viszonylag kis száma miatt, a nagyobb arányú betelepülésnél pedig az állami közigazgatással együtt a szabályozott erdőgazdálkodás is megjelent. A "senki erdeje" koncepció legtovább a minimális jelenléttel megszállt Tiszavidéken maradt fent.
Erdészeti iskolák[]
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés által életre hívott szakértői csoport egyik első javaslata egy erdészeti oktatási intézmény létrehozása volt, az Átkerült erdészetek dolgozóinak szaktudására és az átkerült szakirodalomra alapozva, amit később aktív kutatásokkal és kísérletekkel egészítenek majd ki. Az oktatás először viszonylag rövid, alapismereteket átadó tanfolyamokban realizálódott, amit a külterületre kitelepülőknek terveztek (előírták, hogy minden közösségben lennie kell képesített erdőgazdálkodási felelősnek), később kidolgozták a középfokú, majd felsőfokú iskolák alapjait is. A hatalmas erdővagyon miatt az erdőgazdálkodás kiemelt stratégiai ágazatnak számít Ómagyarországon, így számos helyen létesült középfokú erdészeti oktatási intézmény, rendszeresek az államilag elismert és támogatott kihelyezett tanfolyamok is, Áu. 22-ben pedig végleges helyére került az erdészeti főiskola Egerben.